Sziasztok! 

Még tavaly ígértem egy bejegyzést a szülés-élményemről, az első 6 hétről. Nos, ezzel kicsit elcsúsztam, de most pótlom. :) 

Szóval... Manót eredetileg 2021.május 28-ra vártuk. Párom akkor még biztonsági őrként dolgozott 24/48-as beosztásban. Így május 19-én itthon maradtam egyedül és mivel már végeztem a mosással, pakolással, előkészületekkel, úgy döntöttem takarítani fogok. Nagy pocakkal amúgy is nehezen ment, de aznap valahogy nem volt erőm az egészhez. Egész napos program lett végül, estére kicsit véreztem is. Írtam is Páromnak, hogy lehet elindult kifelé a gyerkőc. Este mást nem vettem észre magamon, csak hogy nem komfortos a bőrömben lenni. Viktor hajnali 6-ig dolgozott volna, viszont bent a munkahelyen jelezte az eseményeket, így pár órával korábban már elindult haza. Épp pisilés után voltam, úgyhogy ébren megvártam, míg hazaért, majd aludtunk tovább. 6 körül arra keltem, hogy wc-zni kell, de nem történt semmi. Aztán mikor már harmadszorra játszottam el és elindultak a fájások, akkor ébresztettem Viktort, hogy itt bizony akció van. :) 

Utána eléggé begyorsultak az események. Mindenkit "riasztottunk", 10 után indultunk el a kórházba, ahová már konyhakészen érkeztünk. Rögtön szülőszoba, vizsgálatok, "itt bizony mindjárt gyerek lesz". Aztán nem lett. Legalábbis nem olyan gyorsan, mint ahogy azt az orvosom mondta. :) Dani szépen elindult, viszont rosszul helyezkedett. Hiába próbálkoztunk több mindennel, kaptam oxitocint (amire sajnos lassult a szívverése), nem mozdult tovább. Miután az ügyeletes orvos is megvizsgált döntöttünk úgy, hogy itt bizony császár lesz. Így 16:22-re meg is érkezett a mi kis Csodánk 4010 grammal és 58 centiméterrel. :) Rengeteg haja volt és már akkor látszott, hogy nagyon nyugodt baba. :) Megpuszilgattam, aztán míg rendbe raktak megkapta Apuka, majd egy órát töltöttünk közösen és indult életem legnehezebb két napja. 

A kórházi lét Nekem maga volt a pokol. Örültem nagyon, hogy kint van, viszont bántott a tudat, hogy császáros baba lett. Aztán azt sem tudtam mit és hogyan kell vele csinálni. A szoptatás sem ment, mivel Manó alsó állkapcsa sokkal beljebb volt, mint a felső, így nem tudott rendesen enni. Kaptam bimbóvédőt, amivel (szerintem) elindultunk lefelé a lejtőn. A két napom alatt kb 6 órát aludtam, Manó sokat sírt, a császáros sebem is fájt, alig vártam, hogy hazaérjünk. A császármetszés miatt iszonyatosan felvizesedtem, kevés tejcsim is volt, tápszert kellett kérnem Daninak (amit egyébként pont egy olyan csapattól kaptam, akik iszonyú megalázóan kezelték a helyzetet). Ráadásul a bal fülcimpája Daninak "hibás". Azt mondta az egyik nővér, hogy ez régen problémát jelzett, emiatt 6 hetes korában egy koponya-, csípő-, has ultrahangra mindenképp menjünk el. Ekkor volt 1 napos a gyermekem, gondolhatjátok mit éreztem... 

Aztán végre hazamehettünk és úgy gondoltam, most már minden jó lesz. Sajnos nem így történt. Nem ment a szoptatás továbbra sem, sok idő alatt nagyon keveset evett. Emiatt Manó sokat fogyott, én bújtam az internetet, találkoztam a rengeteg "anyatej-nácival" (bocsánat a kifejezésért), beszéltünk szoptatási tanácsadókkal, fejtem, cumisüvegből pótoltunk. Aztán mégse cumisüvegből, hanem kispohárból, nehogy cumizavar legyen. Persze, megpróbáljuk. Egyik este Párom épp zuhanyozott, én etettem Danit és úgy félrenyelt, majdnem megfulladt a kezemben. Visítottam segítségért, szerencsére megoldódott a dolog, de akkor, ott nagyon sírtam (és teszem ezt mindig, ha erre gondolok). Iszonyú érzés volt. Aztán eldöntöttem, hogy nem érdekel, marad a cumisüveg, ennyit nem ér a dolog. 

Egyre kevesebb lett a tej, a rengeteg stressz miatt egy durva fertőzést is összeszedtem, úgyhogy gyógyszer és gyógyulgatás. Mikor legelőször adtam itthon Manónak tápszert is sírtam. Visszagondolva úgy látom, szülés utáni depresszióval küzdöttem. Viktor végig nyugtatott, semmi baj nem lesz, ha tápszeren nő fel, Ő is így volt. Itt van, semmi baja. :) Valahogy nem nyugodtam meg, ostoroztam magam, rossz anya vagyok. Egyrészt nem voltam képes arra, hogy természetes úton megfoganjon bennem egy baba, aztán császáros lett és még tápszeres is legyen??? Nehéz volt. Aztán egyszer, mikor kettesben voltunk itthon, a kimerültségtől nem tudtam megnyugtatni és kiabáltam. Persze megijedt és még jobban elkezdett sírni. A bűntudat annyira arcon csapott... Ott, akkor eldöntöttem, hogy nem érdekel mit eszik, csak legyek nyugodt, kiegyensúlyozott, mert Daninak erre van szüksége. 

Onnantól kezdtünk ténylegesen "barátkozni". Ha azt hiszitek, hogy tápszert sokkal egyszerűbb adni a gyermeknek elmondom: ez baromira nem így van. Rengeteg fajta van, mi is többet kipróbáltunk, de egyik sem volt az igazi. Mivel már dolgoztak az Anyai-ösztönök éreztem, hogy valami nem oké. Végül eljutottunk gasztroenterológushoz, ahol kiderült, hogy Dani refluxos. Speciális tápszer, ami (míg kiürül a tejfehérje a szervezetből) savat okoz. Kemény küzdések, de hála istennek minden jól alakult. :) A hízás is szépen beindult, én is nyugodtabb lettem, Apuka is rengeteget segített. :) A napirendünk is szépen-lassan kialakult, onnantól pedig én is teljesen megnyugodtam (már amennyire egy Anyuka ezt teheti). 

Újdonsült kismama ismerőseimnek mindig azt mondom, hogy SOHA ne bújják az internetet. Legyen egyetlen egy ember, akiben megbíznak és hallgatnak a tanácsára. Többet én sem fogom soha ezt tenni, mert mindig az a vége, hogy szar anya vagyok, mások (nyilván) sokkal jobban csinálják és csak az a jó, ahogy azt Ők teszik. Nyilván tudom azt is, hogy az anyatej a legjobb táplálék a baba számára, viszont nem szabad elítélni azt, ha valakinek mégis tápszeres lesz a babája. Nem tudhatja senki, hogy milyen élethelyzet van mögötte, az adott Anyuka hogyan érzi magát emiatt és ettől egyáltalán nem rossz anya. Sőt! Az már bőven jó pont, hogyha nem hagyja éhezni a gyermekét és inkább segítségért nyúl. :) 

Hogy megnyugodjatok: természetesen voltunk 6 hetesen az ultrahangon, de hála istennek semmi baja nincs a Kisfiamnak. :) A fülcimpája ilyen, amilyen, genetika. Szerintem ez a szexepile. :) 

Jövő héten már 8 hónapos lesz ez a kis Csoda, akit annyira imádok, hogy elmondani nem lehet. Néha csak nézem és szeretném megállítani az időt, hogy örökre így maradjunk. :) Nyilván ezt nem tehetem meg, ezért igyekszem minden percét kiélvezni. Most már kúszik, két fogacskája van, rengeteg haja, nagy hangja, forgolódik álmában, mint a nagyok, nagyon kiegyensúlyozott és rengeteget mosolyog. Más nekem nem is kell. :) 

Visszagondolva az elmúlt időszakra úgy volt jó minden, ahogy történt. Igen, még a nehéz időszak is. Mert ezekkel jutottunk el oda, ahol most vagyunk és ezt a részét imádom. :) 

Persze Danit is. És az Apukáját is, mert végig bíztatott, ahogy teszi a mai napig is. :) <3

Ez pedig a két legújabb, kedvenc képem Manókámról: 

És még egy fontos dolog... Várandósság alatt nagyon féltem a szülési fájdalmaktól. Aztán történt minden úgy, ahogy, viszont mikor már az aranyórán a kezemben tartottam ezt a kis Csöppséget nem emlékeztem a fájdalomra. Ahogy a mai napig nem emlékszem rá. :) Sokan ezt mondták és ez tényleg így is van! :) 

Vigyázzatok magatokra! :)